Hogyan jussunk túl a kezelési krízisen, avagy hol találjuk meg személyes Istenünket?

Néhány olvasó, akivel leveleztem, az ősz beköszöntével megbetegedett. Voltak, akik már biomechanikai kezelés alatt álltak, mások csak készültek belevágni, megint másoknál egyszerűen fellángolt az állapot. Röviden: sokan kerültek krízisbe, noha figyelemre méltóan jól tartották magukat. Ezek az emberek, akik erősen ösztönöznek e blog folytatására, és akiknek mellesleg remek a humorérzékük, adták az ötletet egy cikkhez arról, hogyan lehet élni és végighaladni egy krízisen. Azoknak szánom támaszul, akik biomechanikai kezelés közben élnek át ilyet, függetlenül az ebben az archívumban leírt formáktól.

Minél összetörtebb voltál az elején, annál többet kapsz a végén. Megkockáztatom, hogy félreértenek, de nem kerülhetem meg ezt a témát, amikor saját részeinek összegyűjtése során az ember váratlanul sokkal többet kap a testi egészségnél. Nem akarok senkit a tapasztalatom magasából tanítani – sok ismerősömmel minden sokkal rosszabbul és sokkal hosszabb ideig történt, illetve történik –, és nem akarom ismételgetni azt a közhelyes útmutatást sem, hogy haladj előre, és ne add fel. Nem is annyira gondolatokat szeretnék megosztani, mint inkább azokat az érzeteket, amelyek a krízis során bennem és jó barátomban, egy nálam sokkal keményebb kezelési folyamaton átesett oszteopatában keletkeztek. Az itt szereplő képek a történésekről alkotott személyes érzeteimből születtek. Képekben gondolkodom, ezért lehet, hogy a beszámoló nem lesz teljesen világos; egyszerűen megpróbálok úgy írni, ahogyan érzek.

A kiindulópontom

Azoknak, akik nem ismerik az előzményeket: húszéves koromban egy fogszabályozó szakorvos eltávolította az enyhén torlódott alsó szemfogamat, majd fogszabályzóval összezárta a helyét, és egy egészséges bölcsességfogat is kihúzott mint fölösleges csökevényt. Mint később kiderült, elmozdult az alsó állkapcsom, és állkapocsízületi működészavarom alakult ki. Ekkor az élet még többé-kevésbé lehetséges volt, igaz, örömeinek korlátaival.

Egy manuálterapeuta durva beavatkozása után minden hirtelen megváltozott. A kezelés kilencedik alkalma után testem szerkezetének váratlan elmozdulása, különösen a nyak környékén, sokkos állapotba taszított. Súlyos pánikrohamok kezdődtek, és nyolc hónapon át tartottak. Korábban soha nem ismertem őket, és soha nem fogom elfelejteni. Egyszer, amikor már erőm határán jártam, még „az alagút végén lévő fényt” is megláttam: a testem feloldódott valami önmagamnál nagyobb felé, és azt hittem, elindulok találkozni, értitek, Kivel. Annyira kimerültem, hogy már félelem sem maradt bennem.

Kétórányi öntudatlanság, gyengédség és a körülölelő melegségben meg elfogadásban való feloldódás után azonban hirtelen és durván visszazuhantam a tönkretett test káoszába. Nincs ebben költészet: nem tudom másként nevezni. Leírhatatlan az ilyenkor érzett kétségbeesés. Nehéz leírni valamit, ami régen elmúlt, de emlékszem, úgy éreztem magam, mint egy tehetetlen állat, amelyet vágóhídra vonszolnak. Az éjszakai pánikrohamok alatt vad, embertelen, állati, ősi halálfélelmet éreztem, mint az állat, amelynek mindjárt elvágják a torkát. Több mint két hónapnyi ilyen állapot után egy orvosi recept lehetővé tette, hogy jelentős készletet vásároljak erős fájdalomcsillapítóból. Nem akartam használni; kétségbeesetten élni akartam. De biztosítéknak éreztem egy végletes pillanatra, ha a szenvedés elviselhetetlenné válna, és már nem lenne erőm elhordozni.

Mivel a halál megkönnyebbülésnek tűnt, a pánikrohamok alatt azért imádkoztam, hogy vigyenek el. A kora reggel mégis minden alkalommal visszahozott ide, és furcsa módon több erővel meg erősebb élni akarással. Ezerszer kérdeztem, hogyan történhetett ez velem: élettel teli, terveket szövő fiatal nőként léptem be egy olyan orvos rendelőjébe, akiben megbíztam, néhány nappal később pedig teljes roncsként másztam ki onnan. Sokan, akik hirtelen trauma miatt hasonló helyzetbe kerültek, ismerik ezt: egy pillanat alatt örökre megváltozik az élet, és nincs visszaút. Nehéz felismerni, és még nehezebb elfogadni, miközben félig magadon kívül vagy. Ha tovább olvasol, valószínűleg veled is megtörtént, még ha fokozatosan és évek alatt is. Tudod, mennyire embertelen és elviselhetetlen lehet a fájdalom és az őrület.

Ilyen állapotban kétségbeesetten bele akarsz kapaszkodni valamibe, hogy megőrizd az eszed, ezért a múltba kapaszkodsz. Emlékszel, ki voltál, átkozod azt, aki ártott neked, és nem vagy hajlandó tudomásul venni, ami már megtörtént. Nehezemre esett elfogadni, hogy a vétkes keresése, az emlékezés és a fejjel való elemzés már hiábavaló. Megtörtént. Ott vagy, ahol vagy. Csak ebből a pontból indulhatsz tovább. Olyan, mintha éjjel, sebesülten találnád magad egy téli tajgán, és félájultan kúsznál a kegyetlen fagyban, még azt sem tudva, merre.

Kiutat keresve

Továbbra is kerestem a módját annak, hogy kimásszak, visszatérjek a normális állapothoz és az élethez. Nem találtam meg kórházakban, klinikákon vagy drága orvosok rendelőiben. Ahogyan sokan közületek, én is rengeteg ferde pillantással és értetlenséggel találkoztam. Azt mondták, minden rendben van, és ami a „masszázs” után történt, semmiség, hiszen még a csecsemők is kapnak ilyet. Rémülten értettem meg, hogy az orvosok, még a nevesek is, valóban nem értik a problémát. Azt mondták, az egész önszuggesztió, nekem pedig élnem, szeretnem és örülnöm kellene. De nem adtam fel. Amikor ez a rémálom minden éjjel eljön, nem marad más, mint mozogni és mindenütt keresni a túlélés érdekében, végül pedig nem a penészes tudományos dogmákhoz ragaszkodó tudósokban, hanem csakis az intuícióban és a belső érzésben bízni.

A legijesztőbb, hogy még a hozzád közel állók sem látják és nem értik az állapotodat. Azt mondták, ugyanúgy nézek ki, csak mintha kissé szomorú lennék. Én azonban embertelen feszültségben éltem: nem egyszerűen negatív szorításban, hanem mínusz húszas összenyomásban. Emlékszem egy férfi sorára egy régi beszélgetési oldalról: miközben fájdalmai voltak, a felesége mellette ült, a fájdalmában azonban egyedül maradt. Megöl, hogy még a közeli emberektől sem kaphatsz támogatást. Világod a feje tetejére állt; kifordultál önmagadból, teljesen saját fájdalmaddá és feszültségeddé váltál, és elszakadtál a külvilágtól.

Csak annyit tudtam tenni, hogy szüntelenül imádkoztam, és hittem, hogy történik valamilyen csoda. Találtam egy fonalat – a biomechanikai kezelést –, amelybe kapaszkodhattam, később pedig írni kezdtem róla ebben az archívumban. Nem volt vesztenivalóm, és belevágtam a kezelésbe. Addigra a pánikrohamok fokozatosan elmúltak, és kezdtem elfelejteni őket, bár az állapotom továbbra is ingatag maradt. Közvetlenül a kezelés kezdete után minden visszatért, és ugyanaz a fékezhetetlen áramlat az ellenkező irányba ragadott, miközben az összes tünet fordított sorrendben tért vissza. Lassú, érzéstelenítés nélküli műtét volt; nagyon lassú kínzás, alászállás a személyes pokolba. Ezúttal azonban tisztán láttam az irányt, és bíztam benne, hogy helyes.

Ahogyan megértettem, ez a kezelés szokatlan. Nem egy hídon visz át A pontból – a fájdalomból és traumából – B pontba, az ideális állapotba. A gyógyuláshoz lényed legbelső középpontjába kell belépned, útközben kijavítva minden torzulást és minden hibát. Mielőtt megérinted ezt a középpontot, mielőtt akár eggyé olvadsz vele, őrjítő Sötétségen kell áthaladnod.

A kezelés krízise

Nem akarom mindezt túl komoran leírni, de sokan reméljük, hogy kihagyhatjuk ezt az időszakot: „Felépülök, ellazulok, egészséges és boldog leszek.” Minden eszközzel megpróbáljuk elhallgattatni a fájdalmat és a kényelmetlenséget, ami érthető. Elfelejtjük azonban, hogy a Sötét időszaka óriási erőforrást és hatalmas erőt rejt. A fájdalom és az őrület összetör, térdre kényszerít, mégis valóban nagy erő van bennük, bármilyen kegyetlenül is hangozzék ez azoknak, akiket most kiforgat a fájdalom, és akik reménytelenséget meg kétségbeesést éreznek.

Nem félek a fájdalmat olyan erős szeretőhöz hasonlítani, akinek alá kell vetned magad, különben, ahogy mondani szokták, ajándék nélkül maradsz. Nem tudod leigázni; neked kell meghajolnod előtte. Ez megélt érzet, nem elvont költészet. Lélegezz bele a fájdalomba és az őrült állapotba, még akkor is, ha szinte semmi erőd nincs hozzá. Tudatosan fogadj el mindent, amit érzel, még akkor is, ha összetör. Olyan, mint egy belül hatalmas nyomás alatt összeszorított gömb, amelynek féken tartása óriási erőt követelt, és akaratod ellenére kipukkan. Tudatosan átengeded mindazt, ami ott rejtőzött, beleértve a szörnyű, ijesztő érzelmeket és a fájdalmat, amelyek betölteni kezdenek. Szinte örömmel fogadd, ami érkezik: „Ó, visszamászott az én szeretett betegségem; hadd szenvedjelek végig.” Próbálj tudatodnál maradni akkor is, amikor minden valótlannak tűnik, kikapcsolsz, és kivetnek a testedből.

Oszteopata barátom, aki hasonló kezelés során maga is megtapasztalta a krízist, azt mondta, fájdalomcsillapítót csak a legvégső esetben szabad bevenni, amikor már nem lehet elviselni; szerinte így állnak helyre az agy sérült idegi kapcsolatai. Ő az enyémnél is rosszabb poklon ment át, miután gyerekkorában olyan lemezt tettek az alsó állkapcsára, amely hátratolta azt, és egész testszerkezetére hatott. Már leírtam, mi történik a biomechanikai kezelés során: állandó emelkedések és visszaesések váltakoznak, miközben minden korábban megtapasztalt tünet visszatér. Az egyensúly felé vezető út egy bizonyos pontján, amikor a test kezd kiegyenesedni, visszatérsz ahhoz a kiinduló állapothoz, amelyben a trauma előtt voltál, a folyamat azonban tovább, mélyebbre halad, és mindent újra átélsz egészen a gyermekkori betegségekig és sérülésekig. Barátom még a saját születéséhez kapcsolódó állapotokat is újra átélte. Ma belsőleg és külsőleg is teljesen más ember, és szavakkal leírhatatlan, amit kezelései során az embereknek ad.

A biomechanikai kezelést kezdő emberek számára a „visszatérések” legijesztőbb időszaka négy hónaptól másfél évig tart. Később időről időre felbukkansz a felszínen, méghozzá egyre gyakrabban. Kezdetben nehéz erőt meríteni az ismeretlenből és a bizonytalanságból. Amikor azonban elsodor az ár, és valami ismeretlen helyre zuhansz, bármilyen félelmetes is, kénytelen vagy elengedni mindazt, amibe kapaszkodtál, elfogadni, ami történik, és megpróbálni ellazulni. Megszokott világod az alapjáig összeomlik. Ezért kezdenek az emberek ebben az időszakban imádkozni, valamilyen támaszt keresni.

Saját tapasztalatom szerint nagyon jó egyszerűen megszólítani a családi vonaladat, és segítséget meg támogatást kérni. Nemcsak azok tartoznak hozzá, akik hibákat követtek el, hanem a túlélés óriási erőforrása is: erős testalkatú, szilárd szerkezetű és tökéletesen egészséges emberek. Mindaz az erőforrás, amelyet kialakítottak, jog szerint a tiéd; már ott van a génjeidben és a véredben. A tudósok még olyan egyedülálló eseteket is feljegyeztek, amikor valaki tudatosan megváltoztatta a vércsoportját. A mi esetünkben természetesen minden gyengédebb. A vér megváltoztatja a szervezet szerkezetét, sőt még a DNS-t, a genetikai kódot hordozó programokat is. A testen keresztül éljük végig azt, amit őseink nem éltek meg, és segítséget kérhetünk tőlük. Tedd a kezed a szívedre, és kérj segítséget, támogatást, áldást a kezeléshez. Sokak számára ez furcsa, de higgy nekem, működik. Elkezded kizárólag azt hallgatni, ami belülről jön, és senki mást.

Van még egy pont: akik azt mondják, hogy ebben az időszakban ne igyál és ne dohányozz, menjenek az erdőbe. Nem voltak ebben a helyzetben, és nem értik, mi történik. Senkit sem biztatok arra, hogy igya magát kábultra vagy dohányozzon eszméletlenre. Ebben az időszakban azonban a dohányzás segít leföldelni magad, komolyan mondom: oldja a kezelés alatti embertelen feszültséget. A Corvalol és a hasonló dolgok nem segítenek. Paradox módon nem az egészséges tanácsokra, hanem a testedre kezdesz hallgatni, még akkor is, ha valami károsat követel. Követed, és megadod neki, amit kér. Nem valamiféle rend szerint élsz, hanem a sodrásában. Ha péksüteményt vagy „egészségtelen kolbászt” kívánsz, akkor arra van szükséged. Minden megengedett, ami segít felülkerekedni és legalább némi örömöt érezni. Most őrült vagy. Rosszabb vagy egy várandós nőnél, mert a szó legszorosabb értelmében önmagadat szülöd meg. Felszínre kerül és áthalad rajtad mindaz, ami nemzedékeken át felhalmozódott. Krízisen mész keresztül. Segítened kell magadnak áthaladni rajta. Amikor a krízis véget ér, a dolgok rendeződnek, a testnek pedig többé nem lesz szüksége káros szokásokra.

Sokan félnek mindentől, ami sötét és mély. De ha ezt olvasod, már a mélyponton vagy, ahol többé nem számít semmilyen konvenció és édeskés kedvesség. A fájdalomban és az őrületben önmagunkká válunk, és újra összekapcsolódunk önmagunkkal, amikor egy hatalmas áramlat lemos minden felszínes héjat. Mindazok a korlátok, amelyek feszültséggel béklyóztak meg bennünket és testünket, minden irányba szétrepülnek, mint fémlapok egy óriási belső robbanásban. Ez a benned lévő forrás ereje és hatalma, amellyel most kapcsolatba kerülsz. Csak meg kell érezned és el kell fogadnod. Így válsz végre önmagaddá.

A fény felé haladó sötétség

Nemrég láttam egy érdekes indiai filmet, az Isten vagyok / A kitaszított című alkotást, amely nagy vihart kavart Indiában. Ez nem a megható, naiv indiai filmek egyike. Könyörtelen mozi, témánk szempontjából azonban nagyon érdekes. Röviden: egy apa, akit megrémítettek a félelmetes asztrológiai jóslatok, templomba vitte kisfiát, és ott hagyta. Sok évvel később úgy talált rá gyermekére, hogy az szörnyű szertartásokat végzett a halottak felett: aghorivá, egy zárt Siva-szekta tagjává vált. Nem imádja Istent, mert ő maga Isten. Nincsenek számára törvények; büntetésként vagy szabadulásként halált adhat. Egyfajta Fényhez vezető Sötétség.

Sokáig lehet vitatkozni az ilyesmiről. Egyes indiai hagyományok szerint az ember valóban képes egyesülni egy istenséggel azáltal, hogy szolgálatnak adja át magát. Itt azonban nem ez a lényeg. Anélkül, hogy egyetértenénk vagy vitatkoznánk a hindukkal, ha minden filmszereplőt az emberi psziché részeként látunk, meglátjuk benne Istent: vadat, ősi primitívet, nem keresztényit. A belső rendőrség nem képes elbánni vele. A belső „nyomorékok” bizonyulnak e psziché lelkileg legegészségesebb és legvidámabb részeinek, a „rabszolga-kereskedők” pedig végül eltűnnek e hatalmas belső Isten segítségével.

Hasonló kezelés során ilyen vad belső Isten ébred fel benned, aki közömbös minden konvenció és belső rendőrség iránt, az ego-rabszolga-kereskedőt pedig oda küldi, ahová való. A karmáról és betegségről szóló cikkben írtam a spanyol duendéről, amely lelket, tüzet és érzést jelent. Oroszul azt mondják: „Nincs benne tűz”; Spanyolországban: No tiene duende. Erejét nem értheti meg, aki nem ment át nehéz belső megpróbáltatásokon. García Lorca azt mondta: „Démoni erő, amellyel harcba kell szállni és le kell győzni: elsöpri a meghitt, tanult geometriát; közeledése minden megszokott megtörését jelzi. Ugyanakkor hajnal is, sosem látott, elképzelhetetlen frissesség – duende, mint egy virágzó rózsa, mint egy csoda.”

Képzeld el, hogy mindaz a fájdalom és rettegés, amelyen e kezelés során átmész, segít felébreszteni benned ezt a sötét duendét, tüzet és lelket. Ez a kezelés darabról darabra egyetlen egésszé gyűjt össze: sebészi, sötét, varázslatos. Valóban lassú, érzéstelenítés nélküli műtét, kínzás. Végül azonban, miután eltávolítottad magadból a torzulásokat és hibákat, kezded érezni, ahogyan erő emelkedik fel a talpadból, megtölti az ágyékodat, felülről kinyitja a tenyeredet, és megnyitja a mellkasodat, hogy teljesen lélegezz. A fejed tisztán kezd látni és gondolkodni. Melegséget érzel a szívedben, és szeretet ébred benned – nem félek ettől a modern világban elkoptatott szótól.

Belső teljességedből kezdesz kapcsolatba lépni a világgal, nincs szükséged senkire lyukaid betöméséhez, és megérted, hogy a nagylelkűség ebből az erővel túlcsorduló teljességből születik. Van egy növény, a fehér lótusz, amelynek gyökerei nagyon mélyre nyúlnak a sáros, sötét iszapba, fölötte viszont rendkívüli szépségű és illatú virág nyílik. Azzá válsz. Eltűnik az állati és az emberi közötti konfliktus. Érzéki, szexuális lénnyé válsz, aki képes az őszinte szeretetre és a gyermeki örömre. Azt is megérted, hogy Isten nem valamilyen elvont gondolat odakint, hanem benned él. Nem kell hinned benne; egész lényeddel éled. De előbb átmész a poklon.

Egy olvasó azt írta, hogy valaha valahol a felhők között lebegett, a trauma azonban élesen visszahozta a testébe, és végül rákényszerítette, hogy hallgasson rá. Ezért lépünk be tudatosan minden sérülésünk fájdalmába. Egy ilyen kezelés révén a szó legszorosabb értelmében megérted, mit jelent a Sötétségből a Fénybe haladni. A trauma és a fájdalom miatt még a nagyon fiatalok is öregek bölcsességét és mélységét szerzik meg. Megkérdezheted, miért van szükséged erre a mélységre vagy ekkora szenvedésre. De valamiért már ott vagy, ahol vagy. Tovább keresheted a bűnöst, vagy elkezdheted elfogadni és megnyitni magad a kényelmetlenség meg a fájdalom előtt, egy időre őrültté, feszültségtől és álmatlanságtól kimerültté válhatsz, és átélheted azt, ami félelmetes. Hadd törjön össze minden megszokott, és engedd el, amibe kapaszkodtál.

Ez a gödör nem feneketlen, hidd el. Bármi történjék, tudatosan világíts meg mindent, ami felszínre kerül. Végül már nem félsz a ragadozótól, bárhol legyen is: kívül, mint valami rád kényszerített dolog, vagy belül, mint félelem. Nem menekülsz többé a ragadozó elől, és nem viselkedsz vele alázatosan meg kedvesen. Te magad kezded követni, ráirányítod a reflektort, és megvilágítod minden mozdulatát. Amikor lényed legbelső középpontjában vagy, senki sem tud megtéveszteni.

A Starecta alapítója, Moreno Conte A remény rabjai segítségével írta le ezt a folyamatot: ahogyan a film hőse megszökött a börtönből a szabadságba, neki is „öt futballpálya hosszúságú, szűk csövekben kellett végigkúsznia a bűzös szennyvízen”. Én ezt megszakítás nélküli, teljesen irányíthatatlan és erőszakos mélyáramlatként éreztem, amely teljes sötétségben ragad magával. Összetörik a koordináta-rendszered; elveszíted az érzést, merre van fent és lent, és úgy tűnik, megőrülsz. Csak a teljes bizalom, a történések elfogadása, az ellazulás és az a beletörődés segít túlélni, hogy soha nem jutsz ki.

Amikor beletörődsz ebbe, először időnként felbukkansz egy lélegzetvételre, majd alig kivehető fénypontokat látsz a horizonton. Ezután visszatér a mozgás és az úszás képessége, még a szörnyű viharban is, amely vad hullámokkal borít el. Végül, amikor már nem számítasz rá, érzed, hogy a lábad valami szilárdat érint. Észre sem veszed, hogyan jutsz ki egy nap a partra.

Nem várom, hogy mindenki megértsen. Az itt leírtak egy része mélyen visszhangozhat egyesekben, mások pedig talán semmit sem értenek belőle. A leírtakban nincs ezotéria, csak megélt érzetek. Amikor kezelésen veszel részt, te magad hasonlítsd össze saját érzeteiddel.