Ki ne hallott volna közülünk a görög mítoszok hőséről, Atlaszról, akinek engedetlensége büntetéseként a vállán kellett tartania az égboltot? Róla nevezték el az első nyakcsigolyát, amely ugyanolyan fontos feladatokat lát el az emberi testben. Ebben a cikkben az atlasz elmozdulásának következményeiről beszélünk, arról, miért változtatja meg a helyzetét, milyen mítoszok övezik a kézi helyretételét, és hol található az az alkalmazási pont, amely segít végre a helyére tenni.

Az atlasz elmozdulásának következményei

Nem véletlen, hogy a keleti orvoslás az első nyakcsigolyát a test és az elme közötti hídnak tekinti: a hat érzékszerv közül négy a fejben található, ezért az atlaszt fontos kapocsnak tartják az ember testi egészségének és harmonikus szellemi fejlődésének fenntartásában. Ha az első nyakcsigolya elmozdul, összenyomja az agyat ellátó csigolyaartériákat, ami rontja a gondolkodás tisztaságát, a tudatosságot, a figyelmet és a memóriát. Ez a kompresszió fejfájáshoz, migrénhez, szédüléshez és agyi ködhöz vezet. Mentális szinten az agy elégtelen vérellátása derealizáció és deperszonalizáció érzésében, az öröm hiányában, ingerlékenységben, idegességben és depresszióban nyilvánulhat meg. Az ilyen ember álmatlanságtól, fáradtságtól és energiahiánytól szenvedhet. A környező tér frekvenciajellemzőire való ráhangolódás a nyúltvelőn keresztül történik, amely elmozdult atlasz esetén nem képes gyorsan reagálni a helyzet változásaira. Élettanilag helyes helyzetű első csigolya nélkül az ember nem tud megfelelő döntéseket hozni, ezért nem véletlenül tartják az atlaszt a siker és az akarat csigolyájának.

Az elmozdult első csigolya ráadásul a gerincvelőt is összenyomja; ennek következtében a szervekből és a különböző testrendszerekből érkező jelek zavarokkal és késéssel jutnak el az agyba, ami csökkenti az agy információfeldolgozó képességét, valamint a beérkező jelekre adott válasz helyességét és gyorsaságát. Ezenkívül az egész emberi mozgásszervrendszer alkalmazkodik az elmozdult atlaszhoz, ami gerincdeformitásokat és izomkompenzációt eredményez. Ezek pedig a belső szervek, az idegek és az artériák összenyomódásához vezetnek, ami számos betegség oka. Ilyenkor az orvosok csak a tüneteket kezelik, a kiváltó okot nem, és gyakran még csak nem is tudnak róla! Ugyanakkor éppen az atlasz élettani helyzetbe állítása teremti meg a feltételeket a test természetes önhelyreállításához és gyógyulásához, valamint ahhoz, hogy az ember szó szerint élni és élvezni tudja az életét. Az emberek közben el sem tudják hinni, hogy az évtizedeken át elszenvedett tüneteik és betegségeik örökre eltűntek. Ebben nincs semmi meglepő – csupán szakszerűen helyreállított biomechanika. De vajon miért mozdul ki az atlasz a normális helyzetéből?

A szülészeti rendszer mint az atlasz elmozdulásának okozója

Az atlasz természetesen az ember életének bármely szakaszában elmozdulhat sérülés következtében, de a statisztikák és kutatások szerint az első nyakcsigolya kezdeti elmozdulása főként a szülészorvosok közreműködésével történik a szülészeti intézményekben. Az interneten sok anyag található erről a témáról, köztük a kiváló orosz neuropatológus, A. Ratner monográfiái. Érdekes módon az ókori Rómában az újszülött rabszolgák nyakát szándékosan, különleges módszerrel csavarták meg, hogy lehangoltan és tiltakozásra képtelenül nőjenek fel. Ugyanezen okból nem voltak felkelések az ókori Rómában, és csak az egyetlen szabadnak született Spartacus lázadt fel, akinek nem hajlították meg a nyakát. Pontosan ez történik azonban ma is a hivatalos orvoslás szintjén, egész országok szülészeti intézményeiben!

A szülészorvosokat arra tanítják, hogy a baba fejének kiemelésekor az úgynevezett „karra fordítást” alkalmazzák, amelynek során roppanás hallható. Az ilyen szabotázs eredményei nem azonnal, hanem több hónap vagy akár több év múlva jelentkeznek. A hátán fekvő anya eközben nem látja, mit művelnek gyermekével a fehér köpenyes emberek. Az is különös, hogy a fekvő helyzet, amelyben a modern nő szül, természetellenes, és rendellenes nyomást gyakorol a magzat fejére. Minden ókori társadalomban egészen a középkorig, amikor a bábákat is érintő „boszorkányüldözés” elkezdődött, a nők guggolva szültek, a szülés utolsó szakaszában pedig térd-könyök helyzetben, ami kifejezetten élettani testhelyzet. Ráadásul a tapasztalt bábák, mély természetes ösztöneiket követve, csontkovácsként is működtek: időben fel tudták ismerni a csecsemő csontjainak elmozdulását, és ki tudták igazítani azt. Ma azonban nincsenek csontkovácsok a szülészeti intézményekben…

A fekvő helyzetű szülést a korai reneszánsz Európájában vezették be, mert „tudományosabbnak” tekintették, mint a „vad pogány” módszert; a természetes ösztöneiktől elszakított nőket pedig az állami orvoslás „szakmai” ellenőrzése alá helyezték. Érdekes, hogy a fekve szülésről készült egyik videó alatt egy nő a következőt írta: „A vajúdás alatt kértem, hogy guggolhassak, és térdre ereszkedtem, mire az orvos azt mondta: »Nézzék, mennyire vonzódik a természethez«, de nem engedték, hogy így szüljek. Rájöttem, hogy a szülésünk jelenlegi formája a nő és a gyermekek kigúnyolása”. Az orvosok ugyanakkor vagy nem tudnak erről a problémáról, vagy félnek nyíltan beszélni róla, és csak kevesen mernek szembeszállni e valódi népirtás rendszerével, amelynek célja boldogtalan és öntudatlan rabszolgák nevelése.

2001-ben jelent meg P. G. Zamarackij orosz orvos „A betegség oka a születési trauma” című könyve, amelyben halálos statisztikákat közöl: a gyermekek 70–80%-ánál a születés után a nyaki gerincvelő, 35–40%-ánál pedig a mellkasi és ágyéki szakasz károsodását figyelik meg, ami a jövőben szükségszerűen óriási problémákat okoz e személyek testi és lelki egészségében. Szerencsére Ratner neuropatológus elképzeléseit már lelkiismeretes orvosok is átveszik, és helyenként olyan szülészeti intézmények nyíltak, ahol függőleges és félig függőleges szülést kezdtek alkalmazni; ennek eredményeként meredeken csökkent az anyák és csecsemőik születési traumája. Mi vagyunk az eltört nyakú nemzedék, de mondhatunk „nemet” azoknak, akik ugyanezt próbálják tenni a gyermekeinkkel.

Az atlasz helyretételét övező mítoszok

A felnőttek első nyakcsigolyája mindazonáltal szintén élettani helyzetbe állítható. A dolog azonban nem ilyen egyszerű: itt megvizsgáljuk az atlasz helyretételével kapcsolatos két leggyakoribb mítoszt, és azt is, miért nem segít mindenkinek a kézi helyretétel, sőt sokaknak miért árt. E mítoszok szerint: 1) az atlasz helyretétele biztonságos; 2) természetes helyzetének elérése után az atlasz anatómiai és mechanikai okokból soha többé nem térhet vissza a kóros helyzetbe. Hogy megtaláljuk az igazságot e kérdésekben, forduljunk az emberi test egyszerű biomechanikájához. Helyretétel alatt egyaránt értjük a csontkovács munkáját, illetve azoknak a szakembereknek a beavatkozását, akik egy speciális rezgő készülékkel hatnak az atlaszt körülvevő, azt helytelen helyzetben tartó rövid izmokra, és „néhány perc alatt helyes helyzetbe teszik”, majd ott „rögzítik” a csigolyát.

Nehéz elképzelni, hogy az égbolt alkalmazkodna az azt tartó Atlaszhoz, nem igaz? Ugyanígy az első nyakcsigolya mindig a koponyához, különösen pedig a vele közvetlenül összekapcsolódó nyakszirtcsonthoz alkalmazkodik. Ez axióma: ha valakinek elmozdultak a koponyaalap csontjai (ami pontosan a születési trauma és a nem élettani szülés eredménye), akkor az atlasza is elmozdult. Az első nyakcsigolya elmozdulása mindig következmény, és bármilyen szorgalmasan állítja is helyre a szakember, a koponyaalap csontjainak megfelelő helyzete nélkül mégis visszatér eredeti állapotába. Ezért instabil az első nyakcsigolya kézi korrekciójának eredménye, ami megcáfolja az atlaszról szóló második mítoszt, miszerint „miután visszatért természetes helyzetébe, többé nem tér vissza a kórosba”.

Ami az első mítoszt, vagyis a helyretételi eljárás biztonságosságát illeti, figyelembe kell venni, hogy az atlasz meglévő helyzete a koponyacsontok elmozdulására adott alkalmazkodási reakció eredménye. Ha durván beavatkoznak ebbe a kompenzációs reakcióba, amelyet a test hosszú idő alatt alakított ki, az egész törékeny kompenzációs rendszer összeomlik. Ezért tapasztal sok ember a kézi korrekció után rosszabb közérzetet és a meglévő tünetek súlyosbodását. Ezért lehet az atlasz helyretétele nemcsak hatástalan, hanem veszélyes is. De mit lehet tenni ilyen esetekben, és hogyan szüntethető meg a koponya torzulása, különösen pedig a nyakszirtcsont elmozdult helyzete?

Sokak számára újdonságként hat az az elképzelés, hogy a nyakszirtcsont közvetlen kapcsolatban áll az állkapocs helyzetével, amely elmozdulásakor az egész koponyaszerkezet torzulását okozza. Ez azonban a tudomány által régóta bizonyított tény, amelyet több mint száz klinikai vizsgálat támaszt alá. A helyzet az, hogy a nem élettani szülés és a szülészorvosok „segítsége” következtében az újszülöttek több mint 80%-ánál úgynevezett laterális eltolódás alakul ki: a koponya elülső része az egyik, hátsó része pedig az ellenkező irányba mozdul el. Ezt a kívülről észrevehetetlen torzulást, amely elmozdítja az „Atlasz egét”, vagyis a nyakszirtcsontot, a fogak helytelen okklúziója rögzíti. A beavatkozás pontosan ezen a ponton teszi lehetővé a nyakszirtcsont, és ennek eredményeként az első nyakcsigolya helyzetének kiegyenesítését.

Ez elvégezhető a kraniodoncia innovatív irányzatát képviselő biomechanikai kezeléssel, az OSB/BOS módszerrel (az okklúzió és a szerkezet egyensúlya), valamint a gerinc kiegyenesítésének olasz módszerével, a mewinggal kombinált Starectával. Szemléltetésként alább Stefanelli professzor olasz kraniodontológus munkái láthatók, aki „csupán” az állkapcsok helyzetének megváltoztatásával és a fogászati okklúzió megváltoztatásával érte el az atlasz élettani helyzetét. Az elmúlt évtizedben mindezek a biomechanikai irányzatok fejlődésnek indultak világszerte, így a koponyaboltozat atlasz általi egészséges megtámasztása már nem mítosz, hanem valóság.

http://www.osstefanelli.com