A hivatalos orvoslás nem tud magyarázatot adni a napjainkban hipochondriának nevezett gyakori baj okaira. Ezek a páciensek számtalan panaszukkal zaklatják a háziorvosokat, végül pszichoterapeuta vagy pszichiáter rendelőjében kötnek ki, és pszichoaktív gyógyszerekkel teletömve beletörődnek abba, hogy „könnyen befolyásolható pszichotikus személyiségek”, akik „nem hajlandók felelősséget vállalni az életükért”. Vagy talán az általánosan elfogadott tudományos nézőpont akadályozza meg őket ebben? A hipochondria valódi okait keresve az ősi bölcsességhez és a legmodernebb felfedezésekhez fordulunk, és közben azt is kiderítjük, meggyógyítható-e mégis egy hipochonder.

Mit tekint a modern orvoslás hipochondriának?

A hipochondria olyan zavar, amelyben az ember túlzottan aggódik egészségi állapota miatt, és objektív okok hiányában úgy érzi, súlyos betegsége van. Legalábbis így írják le a hipochondriát a modern pszichológiai és pszichiátriai tankönyvek. A hipochonder olyan ember, aki folyamatosan betegnek érzi magát, és a test különböző részein — a szívben, az emésztőrendszerben, a húgy-ivarrendszerben, az immunrendszerben, a fejben, az ízületekben — egyre több betegség tünetét találja; úgy gondolja, valamilyen egzotikus fertőzése vagy autoimmun betegsége van…

E leírást talán csak azzal kell kiegészíteni, hogy a modern orvoslás szerint a hipochondria nem gyógyítható, „mert nem a test betegsége”, az „állandóan orvosokhoz rohangáló” hipochondereket pedig pszichoterapeutákhoz és pszichiáterekhez küldik. A gyakorlatban azonban kiderül, hogy a pszichiáterek és pszichológusok sem képesek segíteni ezeken a „képzelt betegeken”. Ördögi kör alakul ki, amelyben egy szenvedő ember komolyan őrültnek kezdi tartani magát. Vagy talán egyáltalán nem a psziché a lényeg?

Mi valójában a hipochondria?

Érdekes módon maga a hipochondria kifejezés a görög ὑποχόνδρια szóból ered, amelyben a ὑπο előtag jelentése „alatt”, a χόνδριος pedig „a porcos bordák alatti testtáj”. Kiderül, hogy a görögök már az ókorban ismerték ezt a betegséget, amelyet valamilyen okból a rekeszizom területén elhelyezkedőnek tekintettek (mai kifejezéssel). Valóban egyáltalán nem értették a problémát az ókori görögök, és csak úgy nevezték ezt a betegséget „a porcos bordák alatt elhelyezkedőnek”? Nézzük meg, mi található ezen a területen:

Látjuk, hogy a bordák alsó széle alatt található a máj, a gyomor, a lép, a máj alatt pedig enyhén zölddel jelölve az epehólyag. Ez önmagában azonban semmit sem mond. Próbáljuk kissé tágabban szemlélni ezt a képet. Ekkor láthatjuk, hogy a belső szervek nem „lógnak a levegőben”, hanem a rekeszizom és a belső izmok rendszere támasztja őket; ezeket sűrűn behálózzák a belső szervekhez kapcsolódó idegek. Ugyanakkor világos, hogy minden ideg a test egységes idegrendszerének része. Most képzeljük el egy pillanatra, hogy a bordák valamilyen okból összenyomódnak. Mi történik ilyenkor? Az összes fent említett belső szerv és belső izom, az idegvégződéseket is beleértve, kompresszió alá kerül.

Most képzeljük el, hogy becsípjük például az ujjunkat, méghozzá a legkisebbet, a kisujjunkat. Idegrendszerünk természetesen fájdalmat jelez, és egész testünk szenved, amíg meg nem szüntetjük a becsípődést. De most képzeljük el, hogy nem egy kisujj, hanem létfontosságú belső szervek vannak összenyomva… És ez nem percekig tart, mint a becsípett ujj esetében, hanem évekig (!). A teljes képhez azt is képzeljük el, hogy a bordák nemcsak összenyomódnak, hanem ahogy előfordul, az egyik oldalra elfordulnak és meg is dőlnek. Félelmetes elképzelni, mi történik ilyenkor az idegvégződésekkel átszőtt belső szervekkel. Ugyanakkor, ha becsípjük az ujjunkat és hangot adunk aggodalmunknak, senkinek eszébe sem jutna emiatt pszichoterapeutához küldeni, a belső szervek (néha nagyon súlyos) összenyomása esetén viszont oda küldik. Ez nem azért történik, mert az orvosok „tudatlanok” — egyszerűen, sajnos, ez már nem tartozik a szakterületükhöz. Ez a sérülés a testi biomechanika területéhez tartozik.

Miért alakul ki a bordák összenyomódása?

Tekintsük a bordákat az egységes emberi csontrendszer részeként. Az ábra a gerincferdülés frontális síkban történő kialakulásának négy szakaszát mutatja. Alul a lordózis és a kifózis oldalsó síkban történő kialakulásának első és utolsó szakaszát látjuk. Képzeljük el, hogy e képeken a két síkot egymásra helyezzük, és gondoljuk végig, mi történik a bordákkal, valamint az alattuk lévő belső szervekkel és idegekkel.

A tágabb archívum beszámolókat is tartalmaz e fejlődési szakaszokról és az ilyen kompresszióval élő emberek megélt tapasztalatairól. Most azonban e változások kiváltó mechanizmusa érdekel bennünket: a test mely részéből ered, és ami a legfontosabb, milyen módokon korrigálható a helyzet. Ez azért fontos, mert a valódi szenvedéstől kimerült „képzelt betegek” valószínűleg tucatnyi kezelést próbáltak ki az úszástól és masszázstól kezdve a kiropraktikán, fizioterápián és akupunktúrán át, a pszichoterapeutákról nem is beszélve, de egyik sem segített rajtuk.

Ehhez képzeljük el, hogy egy hegy lábánál állunk, és ebből a nézőpontból próbáljuk tanulmányozni — külön-külön vizsgáljuk a köveket, fákat és ösvényeket (ahogyan korábban a különböző szakterületek sok orvosa tette, akikhez a hipochonder már fordult). Most pedig képzeljük el, hogy bizonyos magasságba emelkedtünk a hegy fölé, és ebből a nézőpontból a maga teljességében szemléljük — elvégre pontosan ilyen a testünk.

Hol van a „hipochondria gyökere”?

A fenti hivatkozás egy harmadik szakaszú testtartási összeomlásban lévő olasz srác története. Számos tünettől szenvedett, köztük súlyos emésztőrendszeri panaszoktól, és hipochondriát diagnosztizáltak nála. Próbálkozások és tévedések útján felfedezte, hogy a csontváz torzulásait kiváltó „trigger”… a test sztomatognát rendszerében található — egyszerűen fogalmazva a szájban van, és az állkapocs helyzetétől függ. Ebben a cikkben csak azt jegyezzük meg, hogy ez az olasz hihetetlen szenvedéseken ment keresztül, majd módszert talált, amellyel meggyógyította magát, és „véletlenül” tudományos felfedezést tett. A világ vezető szakértői érdeklődni kezdtek Starecta-módszere iránt, 2018 márciusában pedig az orvostudomány már elismerte ezt a módszert.

Ez a felfedezés valódi áttörés és remény világszerte rengeteg „képzelt beteg” számára, és tökéletesen kiegészíti Darick Nordstrom amerikai kutató fejlesztését, aki a nyolcvanas évek elején megalkotta az ALF szájüregi készüléket az állkapocsrendszer és a koponya torzulásainak korrigálására. A Starectát a mewing is kiválóan kiegészíti. E cikk keretében megjegyezzük, hogy az ALF-kezelés csak orvosnál lehetséges, míg a Starecta-módszer + mewing önkezelést jelent. De térjünk vissza ahhoz, mi okozhatja még a „hipochondria” tüneteit.

A bolygóideg útja mentén

Az állkapocs elmozdulása esetén elkerülhetetlenül megváltozik a nyak hátsó és elülső izmainak hossza, valamint a nyakcsigolyák helyzete. A bolygóideg a koponya juguláris nyílásán halad át, majd egészen a hasüreg legalján található szervekig ereszkedik, és útja során a fő nagy szervekre hat (amint a fenti ábrán látjuk). Ágai a nyelőcső felszínére irányulnak, és behatolnak a hasüregbe. Ott közvetlenül a hasi szervekhez és a napfonathoz ágaznak el. Most a becsípett ujjal való analógia alapján csak képzeljük el, mi történik, ha ez az ideg összenyomódik a juguláris nyílásban vagy a nyak bármelyik alsó részén! Az ember szó szerint „folyamatos fájdalommá” válik anélkül, hogy érezné annak forrását, és vándorló, helyét állandóan változtató fájdalomtól szenved. E teljesebb képet látva továbbra is kételkedhetünk abban, hogy a „hipochondria” pszichoszomatika, nem pedig biomechanikai trauma következménye?

Nézzük meg, mi történik, amikor megszakad az agy és a hasüreg közötti összeköttetés. A bolygóideg folyamatosan információt küld állapotáról az agynak, az agyból pedig parancsok érkeznek a belső szervekhez, hogy nyugodjanak meg, vagy stressz esetén „harcoljanak”. Egyszerűen fogalmazva a bolygóideg a „főparancsnok”, amely segít megőrizni a nyugalmat stresszes helyzetekben. Az autonóm idegrendszer két, egymással homlokegyenest ellentétes rendszerből áll, amelyek „kötélhúzást” folytatnak a test homeosztázisának fenntartásáért: a szimpatikus idegrendszer gázpedálként működik (serkenti az adrenalin termelődését, a paraszimpatikus idegrendszer pedig fékként működik). A bolygóideg ugyanakkor a paraszimpatikus idegrendszer „központi irányítója”: neurotranszmitterekkel (acetil-kolinnal és GABA-val) lassítja a szervezet működését, csökkenti a vérnyomást és a szervek működésének sebességét. Most képzeljük el, hogy ez a mechanizmus meghibásodik! A vadul dobogó szív, a szájszárazság, az izzadó tenyér, a kellemetlen hasi érzés és a remegés a bolygóideg működési zavarának eredménye. De ez még nem minden.

„A második agy”

Mint korábban említettük, a bolygóideg lejjebb ereszkedik a hasüregbe, ahol az emésztőrendszer enterális idegrendszere található. „Második agynak” nevezik, mert valóban sok tekintetben hasonlít az agyhoz: önállóan képes működni, sőt a bolygóidegen keresztül az agyba küldött jelekkel az emberi viselkedést is befolyásolhatja. Az agy és a „hasi” agy egyaránt tartalmaz segéd gliasejteket (ezek biztosítják az idegimpulzusok továbbításának és létrehozásának feltételeit). Az agy ugyanakkor 85 millió neuront tartalmaz, a „második agy” pedig nem kevesebb mint 500 milliót! Mindkettő azonos mennyiségű (!) dopamint termel (az agy „jutalmazási rendszerének” egyik fontos alkotórészét), mivel ez a hormon elégedettségérzetet vált ki, és befolyásolja a motivációs, valamint tanulási folyamatokat. És ami a legérdekesebb: a hasüregben lévő „második agy” termeli a szerotonin — a „boldogsághormon” — nem kevesebb mint 95%-át, míg az agy csak 5%-át!

Remélem, most már világos, miért okozhat a hasüregben vagy a bolygóideg útjának bármely részén fellépő kompresszió olyan hipochondriás tüneteket, amelyeket egy pszichológus egyszerűen nem tud meggyógyítani. Ráadásul az ilyen „pácienseknek” gyakran antidepresszánsokat írnak fel, miközben a természetes „boldogsághormonok” termeléséhez csak a hasi szervek dekompressziójára van szükség a gerinc biomechanikai kiegyenesítésével, ezáltal a teljes testszerkezet torzulásainak megszüntetésével. Hihetetlennek tűnik, hogy mindezek a változások kizárólag az állkapocs és a koponya helyzetének beállításával elérhetők. A Starecta + mewing és a kraniodoncia révén azonban világszerte már emberek ezrei tapasztalták az őket gyötrő hipochondria és az azt kísérő számos tünet enyhülését. A tudományos orvoslás fősodra még mindig „nyikorog” és ellenáll a változásnak, de már kezd teret veszíteni az ezen a területen születő egyre több megdöbbentő felfedezés nyomása alatt. És ez valóban reményt ad.