Az állkapocsízület kezelése ALF-készülékkel: kilépés az űrbe, avagy miért nem segítenek a harapásemelők

Az állkapocsízületi működészavarban szenvedő pácienseknek gyakran harapásemelős kezelést kínálnak, ám miután éveken át járnak e terület szakembereihez, azt tapasztalják, hogy a kezelés a legjobb esetben semmilyen hatással nincs, a legrosszabb esetben pedig csak tovább romlik az ízületi korongjaik, ízületeik és nyakcsigolyáik állapota. Miért történik ez, és mit lehet tenni ilyen helyzetekben? Próbáljuk meg kideríteni ebben a cikkben.

Állkapocsízületi harapásemelő

Az állkapocsízület működészavara sok embernél fogászati beavatkozás – fogpótlás, fogszabályozás, foghúzás, sőt akár egy „ártalmatlan” tömés elkészítése – után kezd megnyilvánulni. Van, akinél a fogorvos „csak az esztétika kedvéért” vagy „a harapás javítása” érdekében lecsiszolja az érintkezési pontokat az egyik fogon vagy fogíven. Ilyen beavatkozást végezhetnek azért is, hogy „megszüntessék a páciens fogain az egyik oldalon jelentkező fokozott kopás okát”. A fogorvos szerint a fogsor magasságának csökkentése az ellenkező oldalon segíthet megoldani ezt a problémát. A fogorvos őszintén segíteni próbál, ám anélkül, hogy felismerné, ilyen lépésekkel helyrehozhatatlan kárt okoz a páciensnek. Ennek oka, hogy a fogorvosok és fogszabályozó orvosok gyakran szó szerint csak a páciens száját nézik, megfeledkezve (vagy nem rendelkezve elegendő tudással) a koponya-állkapcsi rendszer összetett izomrendszeréről és szerkezetéről.

Az elmúlt évtizedekben világszerte gyorsan fejlődött a gnatológia, amely az állkapocs helyzetének a nyak izmaira és csigolyáira, valamint a test alattuk elhelyezkedő struktúráira gyakorolt hatását kezdte vizsgálni. A gnatológusok a páciens ideg-izom rendszerével dolgozva kezelik a TMD-ben szenvedőket, és harapásemelőket kínálnak az alsó állkapocs helyzetének kiegyensúlyozására. Ez hatalmas tudományos áttörés, amely rengeteg páciensnek hoz enyhülést, de sajnos nem csodaszer a TMD-re. Az olvasói beszélgetésekben ráadásul rengeteg olyan emberrel találkozhatunk, akiknél a harapásemelős kezelés csak tovább rontotta a helyzetet, és szinte teljes rokkantsághoz vezetett.

A Bostoni Esztétikai Orvostudományi Intézet elnöke, Konsztantyin Ronkin (Moszkva) szerint pácienseik 60%-a számára intézetük szakemberei legalább az ötödik állomást jelentették a TMD-kezelésében, 40%-uk pedig már több mint tíz, különböző szakterületen dolgozó orvost keresett fel, több városban és országban járva. A páciensek 25%-a számára a Bostoni Intézet is csak köztes állomásnak bizonyult. Ez mindenekelőtt arra utal, hogy nem minden, TMD-kezeléssel foglalkozó szakember rendelkezik elegendő képesítéssel ahhoz, hogy hatékony ellátást nyújtson az ilyen pácienseknek. Nézzük meg, mire támaszkodik a gnatológia e kezelés során.

„Kagylótelefon” vagy 3D?

Dr. Ronkin úgy véli, hogy a TMD-s páciensek diagnosztizálásának és kezelésének nehézségét az orvosi egyetemeken a fogorvosoknak tanított okklúziós elméletek közötti zavar okozza. Először is, az orvosok egy nagy csoportja szilárdan hiszi, hogy az állkapocsízület működészavara a központi idegrendszer túlérzékenységéhez kapcsolódó neurológiai probléma. Egy másik csoport ragaszkodik ahhoz, hogy a TMD pszichológiai probléma. Csak a harmadik csoport véli úgy, hogy az állkapocsízület működészavara az okklúzióval és az állkapcsok helyzetével függ össze. De még ez sem minden: ez a harmadik orvoscsoport további három csoportra oszlik, amelyek mindegyike más okklúziós elméletet követ attól függően, hogy abban mi kerül az első helyre – a fogak, az ízületek vagy az izmok.

Ezek a szakemberek nem értik egymást, ez pedig nem segíti őket a páciensek kezelésében. A pácienseknek számos korszerű eszközzel végzett diagnosztikát kínálnak, kezelésként pedig harapásemelőt vagy úgynevezett neuromuszkuláris ortézist javasolnak. A gnatológusok ilyenkor az alsó állkapocs helyzetét próbálják megváltoztatni a TMD-kezeléséhez. Mindeközben e szakemberek mindegyike tudja, hogy az állkapocsízület nem egy „kagylótelefon”, amely nyitja és zárja az állkapcsot, hanem 3D-s rendszer, amelyben az állkapocsízület nemcsak fel-le, hanem előre-hátra, valamint jobbra-balra is mozgatja az állkapcsot. Nem világos azonban, miért nem figyelnek a gnatológusok arra, hogy ezt az ízületet nem véletlenül nevezik halánték-állkapcsi ízületnek: nemcsak az alsó állkapoccsal, hanem a felül elhelyezkedő halántékcsonttal is kölcsönhatásban áll.

Egy szinttel feljebb

Az állkapocsízület a koponya tágabb 3D-s rendszerében helyezkedik el, és ha ebben a rendszerben torzulások vannak, az alsó állkapocs ilyen kiegyensúlyozatlan rendszerhez igazítása ahhoz hasonlít, mintha egy ajtót próbálnánk görbe tokhoz illeszteni: évekig lehet csiszolgatni, kiegyensúlyozáshoz ékeket tenni alá, de amíg magát a tokot nem egyenesítik ki, az ajtó aligha fog rendesen záródni. Már annak is örülhetünk, ha az ilyen „illesztgetés” évei alatt – ahogyan az gyakran történik, amikor csak az alsó állkapoccsal dolgoznak – az ajtó zsanérjai (az állkapocsízületek) nem szakadnak le, maga a tok (a felső állkapocs, a maxilla – az arccsontok) nem lazul meg, a teherhordó fal és a kapcsolódó szerkezetek (a halántékcsontok, a nyakszirtcsont stb. – a koponyában huszonnyolc ilyen csont található) pedig nem repednek meg.

A felső állkapocs közvetlenül kapcsolódik a koponya tíz csontjához. Az állkapocs az úgynevezett ekecsonton keresztül kapcsolódik a koponyaalapon található ékcsonthoz. A közvélekedéssel ellentétben a koponya csontjai nem nőttek össze, hanem a varratokban mozgékonyak. A koponya ilyenkor mintegy „lélegzik”: percenként 12–14 rezgés gyakoriságával kitágul és összehúzódik. Ez a „pumpa” mozgatja az agy-gerincvelői folyadékot. Az ékcsont pedig a nyakszirt- és a halántékcsontokhoz kapcsolódik. Az ékcsont és a nyakszirtcsont viszonyában a függőleges tengely körüli elmozdulás (laterális feszülés), valamint az elülső-hátsó tengely körüli elmozdulás (torzió) fordulhat elő. Ezeket a torzulásokat születési trauma – különösen fogó használata –, felnőttkori fejsérülés, traumás foghúzás, rendellenes harapás és más tényezők okozhatják. Az alábbi képen például laterális feszülést látunk, amelynél a koponya elülső szektora az egyik, a hátsó szektora pedig az ellenkező irányba mozdul el:

A TMD-s pácienseknél szinte mindig laterális feszülés található. Ha azonban a koponya középvonala mentén elhelyezkedő csontok közül az ékcsont és a nyakszirtcsont a legfontosabb, akkor a páros csontok közül a halántékcsontok a legjelentősebbek. Ezekben találhatók az állkapocsízületek ízületi árkai (nem is beszélve arról, hogy a legtöbb agyideg rajtuk halad keresztül). A halántékcsontok külső és belső elmozdulásnak lehetnek kitéve, ami befolyásolja az ízületek helyzetét, következésképpen pedig a fogászati okklúziót.

A felső és alsó állkapocs fogai nyelés, rágás és beszéd közben naponta átlagosan kétezerszer érnek egymáshoz. Az emberi test ezt a fogzáródást a koponyacsontok és az első nyakcsigolya kiegyensúlyozását szolgáló önszabályozó mechanizmusként használja. Ha tehát a felső állkapocs a három sík egyikében elmozdul, ez az egész mechanizmus kiegyensúlyozatlanul működik. Most, hogy jobban értjük az állkapocsízületek helyzetét a koponya 3D-s rendszerében, könnyebben megérthetjük, miért élvez elsőbbséget a felső állkapocs (és ezzel a fő koponyacsontok) helyzetének korrekciója az állkapocsízületi működészavarok kezelésében. Ezen információ birtokában azt is értjük, miért nem segítenek ilyen esetekben a kizárólag az alsó állkapocs helyzetének megváltoztatására irányuló harapásemelők. Meggyőzően hangzik, de vajon lehet-e befolyásolni a felső állkapocs helyzetét, és léteznek-e ehhez eszközök?

ALF-fogszabályozás

Az ALF-rendszer jelenti a hiányzó kapcsolatot a hagyományos fogszabályozás és a fejlettebb ortopédiai elméletek között. A felső állkapocs helyzetének korrigálásához a fogszabályozás ezen irányzata az ALF-készüléket alkalmazza, amely könnyű huzalokból álló szerkezet. Hatása a „lágy erő” oszteopátiás elvén alapul. Ezek a fogszabályozó készülékek nagyon enyhén hatnak, és a fogak elmozdítása előtt megkönnyítik a koponyacsontok mozgását. Az ALF-készülék három síkban – függőleges, vízszintes és szagittális irányban – egyensúlyozza ki a koponyát.

Ezt a kezelést azonban oszteopátiás technikákkal, az alsó állkapocs kiegyensúlyozására szolgáló ortézisekkel és néhány más fogszabályozási technikával kombinálják. Ezt az innovatív irányzatot világszerte a kraniodoncia képviseli, amely azt az elvet vallja, hogy az alsó állkapocs forgástengelye az első nyakcsigolya területén halad át, és cáfolja a gnatológia csuklótengelyről és centrális relációról alkotott elméletét. A kraniodonciában az okklúziós sík kialakításának alapjául a füllel párhuzamos síkot tekintik, mivel az állkapocsízület ebben helyezkedik el. Az okklúziós sík alapfogalma pedig kizárólag a felső állkapocshoz kapcsolódik, nem az alsóhoz, mint a gnatológusoknál. Ez minden értelemben a tudás új, forradalmi szintje. Az ortokraniodoncia eredményeit bemutató beszédes fényképek és ábrák láttán pedig csak azt mondhatom: ez egyszerűen kilépés az űrbe.

U.i. A blog szerzőjeként, aki rengeteg visszajelzést kapott az olvasóktól, szeretném elmondani, hogy az „egy szinttel feljebb” funkciót nagyrészt a mewing tölti be. A kraniodontológusnál végzett kezelés során ugyanis az egész testrendszer nagyon mély átalakuláson megy keresztül, és ezt nem mindenki képes elviselni. Súlyos TMD-esetekben érdemes ilyen szakterületen dolgozó szakemberhez fordulni. Minden más esetben mewinggal lehet megpróbálni korrigálni az arckoponya csontjainak helyzetét.