„A fejben csak egyetlen mozgatható csont van, mégpedig az alsó állkapocs!” – sajnos ez a fogorvosok körében elterjedt vélemény gyakran valódi katasztrófával végződik a páciensek egészségére nézve. Sok fogorvos számára a koponya valóban még mindig monolitikus szerkezet, amely a fogazat és az állkapcsok alkotta rendszer szilárd alapja, bár ezt a téves hiedelmet számos tudományos vizsgálat már a XX. század elején megcáfolta.
Ez a cikk a koponya biomechanikájának azokat az alapfogalmait tartalmazza, amelyeket az ortokraniodoncia oroszországi megalapítója, A. O. Savinov mutatott be, valamint a kiváló orosz kineziológus, L. F. Vasilyeva professzor előadásainak anyagát. Remélem, mindezek az információk segítenek megérteni, miért olyan fontos olyan fogorvossal / fogszabályozó szakorvossal / fogpótlástani szakorvossal dolgozni, aki jól ismeri a koponya biomechanikáját, és milyen óriási lehetőségei vannak egy ilyen tudással rendelkező szakembernek a test különféle betegségeinek kezelésében.
Alapfogalmak és az „élet lehelete”

A fogászatban meggyökeresedett nézetek szerint a koponya monolitikus szerkezet. Ezzel szemben állnak az oszteopátia elvei, amelyek abból indulnak ki, hogy a koponyacsontok mozgékonyak. A koponya csontjainak váltakozó tágulási-összehúzódási ciklusán belüli mozgását kraniális ritmusnak nevezik. Ez a tágulási-összehúzódási ciklus percenként körülbelül 6–10-szer ismétlődik, és a koponyacsontoknak ez a mozgékonysága az ember egész élete során megmarad.
Az eredeti munkát ezen a területen William Sutherland oszteopata (1873–1954) végezte, akinek a koponya tanulmányozása során az az ötlete támadt, hogy a halántékcsontok varratai a falcsontokkal való találkozásuknál „ferdén metszettek, a halak kopoltyújára emlékeztetnek, ami mozgékonyságukra és légzési funkciójukra utal”. Ez vitatott elmélet volt az orvosi világban, és Sutherland 1910-től sok éven át próbálta megcáfolni saját elméletét. Több mint három évtizedes, önmagán és páciensein végzett kutatása azonban csak megerősítette, hogy a koponya csontjai az összekötő varratoknál elmozdulnak.

Miután megerősítette a koponyacsontok mozgékonyságát, Sutherland továbbfejlesztette elméletét, és leírta az úgynevezett membránok kölcsönös feszülési rendszerét, hogy megjelölje azt a három descartes-i tengelyt, amely a koponya belégzési és kilégzési ciklusait biztosítja. Ezeket a légzési jellegű koponyamozgásokat az orvos elsődleges légzési mechanizmusnak, vagy ősi könyvekből kölcsönzött kifejezéssel az élet leheletének nevezte.
Figyelemre méltó, hogy az egyik, kortársaink által megfejtett, a gyógyítás művészetének szentelt ókori egyiptomi papirusz (az úgynevezett Edwin Smith-papirusz, amelyben a leírt tudás eredete a nagy bölcs és gyógyító, Imhotep életének idejére nyúlik vissza, aki mintegy i. e. 3500-ban élt) lüktető áramlást ír le a kraniosakrális rendszert alkotó membránokban, amellyel a modern oszteopaták dolgoznak. Az ókori Egyiptomban a pap-gyógyítók a misztikus Sa – „az élet lehelete” segítségével hatottak erre a rendszerre.
Egyébként az ókori görög orvos, Hippokratész azt állította, hogy az agy-gerincvelői folyadék annak tartálya és hordozója, amit ő „az élet szikrájának” nevezett, a beavatott Leonardo da Vinci pedig rajzain a koponya belső szerkezetét három descartes-i síkban ábrázolta. Sutherland élete vége felé az öngyógyítás elképesztő belső képességét fedezte fel, és az élet leheletének ez a látomása teljesen megváltoztatta a gyógyításról alkotott nézetét, mély tiszteletet ébresztve benne a szellem iránt.

A kraniális légzés tudományos alapjai
De térjünk vissza a koponyacsontok mozgásának modern tudományos alátámasztásához. A Sutherland által leírt membránrendszer a keresztcsonthoz kapcsolódó csontos gerinci membránokat is magában foglalja. Megfigyelései eredményeként az orvos arra a következtetésre jutott, hogy a keresztcsont a koponya csontjaival szinkronban mozog. A kraniális ritmus eredetének máig legmeggyőzőbb elmélete az agy-gerincvelői folyadék nyomásának ciklikus változásairól szóló elmélet, amelyet J. Upledger dolgozott ki, továbbfejlesztve Sutherland tapasztalatait.
A téma bibliáját Sutherland egyik tanítványa, Harold Magoun írta meg. Több cikket is publikált az összefüggésekről, a fogazat jelentőségéről és a craniomandibularis (koponya–állkapocs) integrációról. Sajnos ezek a publikációk az oszteopátiás szakirodalomban jelentek meg, ezért nem keltették fel a fogorvosok figyelmét. Az e területen folyó kutatásokat Sutherland olyan tanítványai folytatták, mint Viola Frymann, Louis Rommeveaux, Ernest Retzlaff és mások. Karsten Gunnerhard megállapította, hogy a felső állkapocs alveoláris íve percenként 9 ciklusban körülbelül 1,55 mm-rel tágul.

Az oszteopátiás vizsgálatok tehát kimutatták, hogy a leírt, a koponya formálódását befolyásoló mechanizmus a craniofacialis struktúrák minden részére kiterjed, beleértve a fogazat térbeli helyzetét, relatív méretét és alakját is. Ez azt jelenti, hogy a koponya szerkezete jelentős hatással van a páciens fogazati okklúziójának állapotára és működésére. De visszacsatolás is van! Ezért a fogorvosoknak fel kell ismerniük, hogy a koponya szerkezetére gyakorolt hatás minden lépésükben megnyilvánul – a diagnózistól és az elvégzett fogszabályozási / fogpótlási kezeléstől kezdve az eredmények stabilizálására irányuló intézkedésekig (itt a felső állkapocs fogainak sínezésére gondolunk, amely blokkolja a koponyavarratokat, és ezáltal az „élet leheletét” is, és valódi bűncselekmény a páciens egészsége ellen).
Ideje beismerni, hogy a modern fogászat csak „Dowell professzor fejéhez” illik, és még ebben az esetben is az ügyetlen beavatkozás „összezavarhatja a dolgokat” a temporomandibuláris ízületekben, és koponyadeformitásokat okozhat. Ideje, hogy az orvosok a részeket az egészhez viszonyítva kezdjék vizsgálni, ahogyan azt az oszteopátiában teszik, amely ősibb (ahogyan láttuk), mint amilyennek első pillantásra tűnik. Az oszteopaták meghatározott terminológiát dolgoztak ki az oszcilláló koponyamozgásra, és a koponya biomechanikájának leírásakor alább ezekre fogunk hivatkozni. Most pedig érdemes figyelmet fordítani az összes leírt vizsgálat egyik legfontosabb következtetésére – a koponyavarratok még idős korban is mozgékonyak és nyitottak maradnak!
Kulcsfontosságú csontok és a kraniális ritmus kialakulásának élettana

A fenti középsíkú koponyametszeten négy csont látható: a nyakszirtcsont (os occipitale – lilával jelölve), az ékcsont (os sphenoidale – sárgával), a rostacsont (os ethmoidale – szürkével) és az ekecsont (vomer – halvány rózsaszínnel).
A kraniális rendszer kulcsfontosságú csontjainak az ékcsontot (os sphenoidale) és a nyakszirtcsontot (os occipitale) tartják. Az ékcsont az úgynevezett synchondrosis sphenooccipitalison (SSO, ék-nyakszirtcsonti porcos összeköttetés; előfordul a sphenobasilaris symphysis (SBS) kifejezés is) keresztül kapcsolódik a nyakszirtcsonthoz – ez egy olyan ízületi kapcsolattípus, amelyben a csontok rögzített végeit porcszövet köti össze.
A flexiós fázisban, vagyis a koponya térfogatának növekedési szakaszában az ékcsont ventrális és kaudális irányban (nyilak az alábbi ábrán) mozdul el az X vagy AA tengely mentén. Ez a csont továbbadja mozgását az arckoponya csontjainak, különösen az arc központi csontjának, a maxillának, az ekecsontnak és a rostacsontnak (os ethmoidale). Ugyanakkor a nyakszirtcsont az X vagy BB tengely mentén kaudális és dorzális irányban mozdul el. A mozgást a gerincvelő kemény burkán (dura mater spinalis) keresztül továbbítja a keresztcsontnak (os sacrum) és az agykoponya részeinek (lásd az alábbi képen). Az extenziós fázisban, vagyis a koponya térfogatcsökkenésének szakaszában a csontok mozgása fordított sorrendben megy végbe.
Flexió

Extenzió

Ez a két fázis vázlatosan a következőképpen ábrázolható:

Vagy egyszerűen fogalmazva, ez a tágulási-összehúzódási folyamat ahhoz hasonlítható, hogy a flexiós fázis (tágulás) az ember belégzésének, az extenziós fázis (összehúzódás) pedig a kilégzésének felel meg.

Mindkét mozgás hozzájárul az agy-gerincvelői folyadék és a vér koponyából való kiáramlásához, és e két csont mozgásdinamikájának bármilyen zavara megváltoztathatja az ember közérzetét. Ha a koponyacsontok a fenti fázisok egyikében rögzülnek, akkor a másik fázis amplitúdója kisebb lesz, az eltérések pedig krónikussá válnak, és az ember egész testtartására kihatnak. Így a flexiós típusra jellemző lesz a hidrokefalusz, a hörgőproblémák, a fejfájás, a rövidlátás és az alsó ágyéki gerinc fájdalma. Az ilyen rögzülésnek méhen belüli okai lehetnek, különösen a köldökzsinór elszorulása vagy a születéskor elszenvedett mechanikai sérülés, de a farkcsontra vagy a lábra esés is okozhatja. Az extenziós típusra a krónikus rhinopharyngitis, a távollátás, az ágyéki gerinc és a hetedik nyakcsigolya problémái jellemzők. Az ilyen típusú rögzülés a méhen belüli okokon és a születési traumán kívül gyakran a fej nyakszirti tájékát ért sérülés miatt következik be. Ugyanakkor egy ilyen sérülés fogászati eredetű is lehet!
Kraniális légzés és fogazat

A fősodorbeli fogászati szakirodalomban csak néhány cikk írja le e koponyamozgás hatását az arc struktúráira és a fogazatra. Az ékcsont mozgása az egész ékcsont-maxilla komplexumra átterjed. A flexiós (tágulási) szakaszban az ékcsont röpnyúlványai kifelé és előre mozdulnak, hatva a szájpadcsont-maxilla komplexumra. Ez a szájpadlás tágulásához, süllyedéséhez és ellaposodásához vezet (ezt az illusztráción már láttuk, de nézzük meg újra):

Az extenziós (összehúzódási) fázisban ezzel szemben ezt a folyamatot a szájpadlás összehúzódása és megemelkedése kíséri („gótikus szájpad”). Ebben a pillanatban a halántékcsont is elmozdul, átforduló típusú mozgást végezve, és a temporomandibuláris ízület is mozog (ami külön, széles téma). Oldalról a koponyaalapot a halántékcsont alkotja, amely a temporomandibuláris ízület ízületi árkát tartalmazza. A felső és az alsó állkapocs fogainak rágófelszínein keresztül terhelés adódik át a koponya csontjaira.
A koponyamozgásnak már ez a néhány tényezője is nyilvánvaló kell, hogy legyen a fogorvos számára. A felső állkapcsot pedig két különálló csontnak kell tekinteni, amelyek lefelé és kifelé hajlanak, majd ismét befelé húzódnak. Ezzel kapcsolatban szem előtt kell tartani, hogy a fogakon végzett különféle fogpótlási eljárások befolyásolhatják a felső állkapocs mozgékonyságát.
Különösen a középvonalat keresztező, a középső fogak területén elhelyezett híd, a kivehető részleges fogpótlás vagy a fogszabályozó sín jelentősen gátolja a felső állkapocs kraniális ritmusát. A koponya többi csontjával fennálló szoros biomechanikai kapcsolatok miatt ez gátló hatással van az egész kraniális rendszer egészére! A fogpótlás törésén túl az ilyen szerkezetek beépítésének következménye gyakran az egész szervezet szabályozási zavara, ami hajlamosít különféle betegségekre. Ezeket a témákat már megbeszéltük a fogszabályozó egészségügyi következményeiről, valamint a fogak érintkezési pontjainak lecsiszolásáról és a bölcsességfogak eltávolításáról szóló cikkekben. Sok esetben az új okkluzális sík létrehozása kóros változásokhoz vezet a koponya–állkapocs rendszerben és a test más rendszereiben, amelyek akár több évvel a fogpótlás, a fogszabályozás vagy a fogászati helyreállítás után is jelentkezhetnek!

Ezért olyan fontos, hogy minden fogászati beavatkozás előtt kiegyenlítsük a koponyatorzulásokat, helyes helyzetbe állítsuk a felső állkapcsot (ez az ortokraniodoncia területe, ALF-készülék alkalmazásával), megtaláljuk az alsó állkapocs és a temporomandibuláris ízületek helyes helyzetét, és csak ezután végezzünk bármilyen munkát a páciens okklúzióján. A fogászati / fogszabályozási / fogpótlási kezelés ezen új elvei nemcsak a kraniális diszfunkciók korrigálását teszik lehetővé, hanem így spontán módon sok olyan betegség gyógyulását is, amelyeket korábban gyógyíthatatlannak vagy nehezen kezelhetőnek tartottak: például a különböző eredetű fejfájásokat, a hallásproblémákat, a bruxizmust, a testtartászavarokat, az alvási apnoét és az agyi keringés zavarával összefüggő számos neurológiai rendellenességet. Nagyon szeretném remélni, hogy minél több fogorvos sajátítja el ezt az új tudást és ezeket a készségeket.
Ortokraniodoncia: filozófia és az alapvető kezelési algoritmus – itt.
__________________________
6 hozzászólás
Tegyen fel körültekintő kérdést, vagy adjon hozzá hasznos háttér-információt. Az új hozzászólásokat közzététel előtt ellenőrizzük.
Angolul az interneten rákereshetsz Gavin Games és Dennis Strokon kanadai kraniodontusok cikkeire.
A másodiknak például ez az ismert cikke: https://www.researchgate.net/publication/47631855_Correction_of_dental_and_cranial_sidebend_with_ALF
Már régóta készülök lefordítani őket a blogba, de egyelőre az időhiány akadályoz.
Marcello Mazza blogjában is volt információ a koponyadeformációk típusairól (részben Jeffrey Brownnal folytatott konzultációk révén gyűjtötte össze). Ebből nekem egy s más megmaradt, és miután a hiányokat Stefanelli könyvének anyagaival kipótolom, tervezek egy ilyen cikket (remélem, három-négy hét múlva kész lesz).
Köszönöm az érdeklődést!
Mondd meg, kérlek, milyen módszerek vannak az ékcsont flexiójának helyreállítására, ha már kialakult gótikus szájpadlás, él-él (enyhén meziális) és kereszt- (TMI-diszfunkció miatti) harapás áll fenn?
>> Ebben a pillanatban a halántékcsont is elmozdul, billenéses jellegű mozgást végezve, és a felső-alsó állkapcsi ízület is elmozdul (ami külön kiterjedt téma).
Tudnál útbaigazítást adni a téma tanulmányozásához?
Érdekelhet például ez a koponyadeformációkról és a harapásról szóló cikk:
Koponyatorzulások és a harapás (később lesz elérhető)
Sok hivatkozás van benne a blog hasonló cikkeire. Sok sikert!
Kraniodoncia: a legjobb szakemberek
Ajánlani viszont senkit sem tudok, mert összegyűjtöttem az információt, de nem tudom, hogyan dolgoznak ezek az orvosok, és nem felelhetek a munkájukért.
Sajnos ennél többet nem tudok segíteni.