E blog oldalain már nemegyszer szó volt azokról a szokatlan hatásokról, amelyeket a kraniodoncia (vagy ortokraniodoncia, ahogy ezt az irányzatot nálunk nevezik) ér el a gerincre és az ember egész szerkezetére azáltal, hogy az ember fogászati apparátusán keresztül, oszteopátiás technikákkal együtt hat erre a szerkezetre. Ez a cikk Dél-Európa egyik legismertebb kraniodontusának, Giuseppe Stefanelli olasz orvosnak a gondolatait mutatja be arról, miért nehéz elismertetni a kraniodonciát és a posturológiát a mai tudományos világban.

Az a gondolat, hogy a stomatognatikus rendszer mechanikailag és funkcionálisan kapcsolatban áll a test egymástól távol eső részeivel, sok pályakezdő orvost lenyűgöz, ugyanakkor el is bizonytalanít.
Karl Popper filozófus a tudományban három személyiségtípust különböztet meg:
- aki megváltoztat valamit
- aki meg akarja változtatni a helyzetet
- aki nem érti, hogy minden megváltozott.
Az utolsó kategóriába azok tartoznak, akik bár meg vannak győződve arról, hogy a választott irány helyes, inkább kiváló elődeik „bizonyosságaira” hagyatkoznak, akik szerint semmilyen újdonságnak nincs súlya. Tiszteletben tartva mindenki egyéni választását, nem hallgathatjuk el, hogy a fogászat és általában az orvostudomány nem egzakt tudomány, következésképpen az ilyen „bizonyosságokat” igen gyakran megkérdőjelezik, felülvizsgálják és elfelejtik.

A fogak okklúziója és a testtartás közötti összefüggés vizsgálata nagy nehézségekbe ütközik az objektíven reprodukálható „tudományos” „ok-okozati” eredmények vélt hiánya miatt, amelyek, ha ilyen szigorúan korlátozott keretek között vizsgáljuk őket, valószínűleg soha nem is születnek meg. Úgy tűnik, az akadémiai világ nem értette meg, hogy a huszadik században valódi forradalom zajlott le a tudományban, és gyökeres paradigmaváltás történt. A descartes-i redukcionista felfogást felváltotta a tudomány és az élet „rendszerszemléletű” (holisztikus) látásmódja, amely megköveteli a tudományos objektivitás fogalmának újragondolását.
A descartes-i paradigmában a tudományos leírásokat objektívnek tekintik, amelyek függetlenek a megfigyelőtől és a megismerés folyamatától. Az új paradigma szerint az ismeretelméletet, vagyis a megismerés folyamatának megértését bele kell foglalni a természeti jelenségek leírásába, és a tudományos elméletek szerves részévé kell tenni. „A tudomány nem tudja megfejteni a természet végső titkát. Ennek az az oka, hogy végső soron mi magunk is részei vagyunk annak a titoknak, amelyet meg akarunk fejteni” (Max Planck, a kvantumfizika megalapítója).

A kibernetika, „az informatika anyja”, amely a rendszerszemléletű gondolkodáson alapul, matematikai magyarázatot próbál adni az emberi elme mögött álló idegi mechanizmusokra, és az emberi intelligenciát és az agy működését a számítógépére próbálja visszavezetni, olyannyira, hogy a megismerés folyamatát pusztán információfeldolgozásként határozza meg: szimbólumok egy halmazának átalakításaként szabályok egy halmaza alapján. A kognitív tudományok legújabb eredményei világosan megmutatták, hogy az emberi intelligencia teljesen különbözik a számítógép intelligenciájától. Az idegrendszer semmilyen információt nem dolgoz fel, hanem kölcsönhatásban áll a környezettel, és folyamatosan változtatja a szerkezetét. Ráadásul az elme, az emlékezet és az emberi döntések egyáltalán nem teljesen racionálisak, hanem mindig az érzelmek befolyásolják őket. Az emberi elme eszmékben gondolkodik, nem információkban, az eszmék pedig olyan egész mintázatok, amelyek nem információból, hanem tapasztalatból születnek.
„Az igazán eredeti elméket nem az különbözteti meg, hogy elsőként látnak meg valami újat: ők az újat a régiben látják meg, abban, amit mindig is ismertek és láttak, de mindenki figyelmen kívül hagyott” (F. Nietzsche, „A bálványok alkonya, avagy hogyan filozofáljunk kalapáccsal”).
Ezek után persze csodálkozni fogunk, miért nem láttuk soha azt, ami mindig is a szemünk előtt volt! Anélkül, hogy szónokiasságba esnék, a nyilvánvaló igazság az, hogy az orvostudomány túlzott technikai és ágazati széttagoltsága miatt szem elől tévesztettük „az egész embert”, és elsorvadt az ítélőképességünk és a klinikai diagnosztikai képességünk is.

Nyilvánvaló, hogy a reprodukálhatóság és a mérhetőség fogalmai, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy jelenség értelmezését „tudományosnak”, és ezért „igaznak” nevezzük, elhomályosítottak mindent, ami nem felel meg ezeknek a kritériumoknak. Az a paradoxon, hogy így tagadjuk mindannak a létezését, ami még nem ismert és még nem érthető, ez azonban azt is jelenti, hogy tagadjuk annak lehetőségét, hogy emberek millióinak egészségét megőrizzük vagy javítsuk világszerte. Ennek a régi ideológiai megközelítésnek esnek áldozatul azok a tudományágak, amelyeket gyakorlatilag „kiegészítőnek vagy alternatívnak” minősítenek, mint a posturológia, az oszteopátia, az alkalmazott kineziológia, a homeopátia és a homotoxikológia, valamint az akupunktúra.
A posturológiát és a kraniodonciát különösen két megbocsáthatatlan eredendő bűn homályosítja el. Az első az, hogy a megközelítés emberről emberre változik, akárcsak egyedi ujjlenyomatunk. A második, hogy ez megköveteli, hogy a multidiszciplináris megközelítést mindenki megbízhatóan alkalmazza, ne csak néhány igazán kiváló orvos.

Talán félrebeszélek, de úgy gondolom, az emberi testtartás tanulmányozása valóban lehetne vezérmotívum, olyan eszköz, amelynek segítségével mindannyian ugyanazt a nyelvet beszélhetnénk. Egyelőre elég lenne, ha az egyetemek ezt a tudományágat minden orvosi szakterület vizsgatárgyai közé felvennék.
____________________
Giuseppe Stefanelli eredeti cikke az osstefanelli.com oldalon található.
Nincs hozzászólás
Tegyen fel körültekintő kérdést, vagy adjon hozzá hasznos háttér-információt. Az új hozzászólásokat közzététel előtt ellenőrizzük.
Még nincs hozzászólás. Ön indíthatja el a beszélgetést.